1. rész

Sabrina Carpenter

Hat órakor ismét megszólalt a csörgő órám, ami azt jelentette, hogy elkezdődött egy új nap, ami az iskolával indul. Ha erre gondolok, rögtön görcsbe rándul a gyomrom, sírhatnékom támad, ha be kell oda tennem a lábamat, ugyanis egy barátom sincs az osztályban, ráadásul csúfolnak is, amiért szeretem a One Direction-t. Szerintük az már rég lejárt lemez és maximum csak a tizenkét évesek szeretik, pedig egyáltalán nincs igazuk. Ők is csak azért pártoltak el a fiúktól, mert felnőttek és képtelenek voltak elfogadni, hogy ők is változhat, mivel nem maradhatnak örökké kisfiúk. Tetszett az akkori stílusuk is, de most már dögös pasikká váltak.

Egyik nap a fiúk elvették az 1D-s tolltartómat, ami miatt eléggé felidegesítettem magam, főleg, hogy elkezdték dobálni egymásnak.

 - Mit képzeltek magatokról? Foglalkozzatok a magatok dolgával! – akadtam ki, de nem sokat használt. Olyan volt, mintha ott sem lettem volna, s ez egy idő után fárasztóvá vált, ezért el kellett viselnem a megaláztatásokat, amit napi szinten tesznek velem az osztálytársaim. Nem csak a fiúk, hanem a lányok is, mindenkinek megvolt a maga társasága, csak én voltam egyedül.

Amióta a szüleim elváltak, teljesen megváltozott az életem, én anyával maradtam, s elköltöztünk a régi otthonunktól messze. Egy nagyvárosból költöztünk át egy kis faluba a hegyek mellett, ahol jóval tisztább a levegő. Anya azt gondolta, hogy itt egészségesebben élhetünk és életmódot is akart váltani. Ez a hely valóban nyugalmasabb, de néha úgy érzem, annyira ingermentes, hogy elunom az életemet is. Mindennap az a látvány fogad, miszerint a teheneket felviszik a hegyre legelni, ugyanis pont arra néz az ablakom. A hely szép, csak én nagyon nem érzem itt jól magamat, abban bíztam, hogy hamarosan elkerülünk innen, mert anya is városban nőtt fel és nem bírná ezt sokáig.

Ezeket a falusi gyerekeket más dolog kötötte le és nem az 1D meg a többi banda, akiket a tinik szeretnek. Ezért sem tudtam velük kijönni, s zavart az is, hogy mindenki ismer mindenkit. Ha kimozdulok a lakásból és találkozom közben valakivel, minden lépésemről tudni akar, illetve elvárják, hogy magyarázkodjak nekik, pedig rengeteg olyan dolog van, ami nem tartozik rájuk. Oké, hogy az ember válaszol valakinek egyszer, de ha mindenki ugyanazt kérdezi, és mindenkinek ezeket kell megválaszolnom, az kissé idegesítő már. Egy perc nyugtom sincs, igazából nem is nagyon van kedvem mászkálni, hiszen itt a legelőkön meg a teheneken kívül nincs semmi.

Szinte egész szünet alatt dobálóztak a tolltartómmal, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de mivel nem sokra mentem vele, jobbnak véltem elhagyni az osztálytermet. Meglátogattam a könyvtárat, szerettem oda járni, mivel a könyvtáros néni is nagyon kedves volt, s szeretett engem.

A szüneteket ott töltöttem, mivel ha bent maradok a teremben, akkor megint csak piszkálnának, ha meg kimennék, ott ácsorogtam volna magamban, ami eléggé kellemetlen látva, hogy kisebb klikkek tömörülnek össze. A csengőszó után elköszöntem és kénytelen voltam visszamenni a terembe, s miközben útban voltam afelé, izgultam, hogy a tolltartóm a helyén legyen. De hogyan is gondolhattam ezt, ugyanis az egész tartalmával együtt a kukában landolt. Még, ha egyben lenne, de sajnos, ami benne volt, széjjel volt szórva benne. Megálltam a szemetes felett, és csak néztem az említett tárgyat, miközben a könnyeimet igyekeztem visszatartani. Hangos nevetést hallottam meg a hátam mögül, de nem mertem hátranézni.

 - Szedd csak ki a kukából a tolltartódat! – közölte vigyorogva az egyik fiú, azonban nem mertem ránézni. Ha belenyúlok, ki fognak gúnyolni, azt viszont nem akarom, inkább leültem a helyemre, szerencsére nem ült mellettem senki, ők sem akartak.

 - Ott hagyod? – nevetett fel az egyik lány, én csak a padon lévő füzetemet néztem elbambult képpel. Nem akartam nekik válaszolni, folyamatosan hallottam a hangjukat magam mellől, de hiába jártatták a szájukat, én még csak rájuk sem néztem. Mikor bejött a tanár, észrevette a szemetesben a tolltartómat.

 - Kié ez a tolltartó? – mutatott a lyukba.

 - Az enyém – válaszoltam lehajtott fejjel elkenődve.

 - Akkor szedd is ki, mert ezt nem tűröm! – emelte fel a hangját.

 - De hát nem én dobtam be! – nézte a tettesre közben, ezek után nem is tagadhatta, mivel elmeséltem, hogy mi történt a szünetben. A tanár kiszedette vele, majd visszaadta nekem egyben.

A következő szünetben durvább volt a helyzet, mert nem csak a tolltartómat dobálták, hanem meg is aláztak. Ennek oka az volt, hogy beárultam őket az egyik tanárnak, ezért már az igazgató is tudott róla, a fiúkat behívták az igazgatóiba, s mikor visszajöttek, rendesen elbántak velem. Amíg a könyvtárban voltam, széttépték a füzeteimet, eltörték a körzőmet, majd utána lyukakat képeztek a tolltartómra, ezzel selejtté is vált. Becsengetés után, miután beléptem a terembe, mindenki nevetésben tört ki, de rájuk sem hederítettem, mert szinte mindig ezt csinálják. Akkor kaptam majdnem szívrohamot, amikor megláttam, mit műveltek, egyszerűen szóhoz sem tudtam jutni, s majdnem elsírtam magam, azonban próbáltam visszafojtani. Leültem a helyemre, s egyszer csak az egyik fiú egy nagyobb zacskót húzott a fejemre, s lefogott. Mocorogni kezdtem, mert ha ez így marad, meg is fulladhatok. Éreztem, hogy többen rám vetemedtek, én meg mindig a zacskó alatt voltam. Addig ficánkoltam, amíg nem sikerült onnan kiszabadulnom, utána kiakartam rohanni a teremből, de beleütköztem a matek tanárba.

 - Mi folyik itt? Mi ez a hangzavar? – kérdezte higgadtan a tanár úr, szerencsére ő mindig mellettem állt, mert látta, hogy igazságtalanul bántanak engem.

 - Tönkretették a cuccaim, majd zacskót húztak a fejemre – válaszoltam haragosan, miközben a tettesekre pillantottam időnként. A tanár úr keresztbefonta a karjait a mellkasa előtt és csúnyán nézett a fiúkra.

 - Irány az igazgatói iroda! – jelentette ki szigorúan, letette a naplót a tanári asztalra, majd szólt a fiúknak és nekem is, hogy menjünk utána. Így is tettünk, vártam már, hogy megkapják a büntetésüket. Nekem úgysem lesz jobb, mert úgysem fogják azt mondani, hogy maradjak otthon, mert kötelező az iskola. Azonban reménykedtem abban, hogy találnak valami megoldást, bár ezt már rég meg kellett volna tenniük.

Végre léptek valamit, az igazgatónő eldöntötte, hogy ezentúl magántanuló leszek, azonban kell hozzá egy papír, majd fel fogja hívni a szüleimet, hogy eltudják ezt intézni. Közölte, hogy már ő sem tűri ezt, hogy folyton piszkálnak engem, illetve megalázna. Belül örömet éreztem a döntése miatt, de nem mutattam ki. A fiúk igazgatói intőt kaptak, nem ez volt az első húzásuk, s ennek is örültem, mégis közömbösséget mutattam.

Teltek a hetek, azóta nem is tettem be az iskolába a lábam, de majd be kell mennem korrepetálásra, hogy rávezessenek arra, hogy mit kell majd megtanulnom, illetve egy kicsit átbeszéljük az anyagot a tanárokkal.

Egyik nap rám írt Tommy, egy régi barátom, de amióta elköltöztünk, egyre kevesebbet beszéltünk, mert ő sem ért rá mindig. Azonban leginkább délelőtt volt ideje, s ekkor én suliban voltam előtte, de ez már megváltozott. Ennek kifejezetten örültem, így legalább tudok vele beszélni. Közben olvasgattam egy kicsit a One Directionról, hogy mi a helyzet velük, illetve letöltöttem róluk a legjobb képeket, amiket kitehetek háttérnek a gépemre és a telefonomra. Egyszer csak azt a hírt olvastam, hogy a kedvenc bandám az egykori városomba látogat, egy pillanatra megörültem, azonban, amikor észbe kaptam, kissé elszomorodtam. Nehezen tudnék eljutni oda anya nélkül, mert kétlem, hogy elengednének egyedül, még mindig kislányként kezelnek, holott már elmúltam tizenöt. Tommyval megbeszélhetném, hogy pár napra megszállok nála, talán abba beleegyeznének, mivel megbíznak benne és elég régóta ismerik. Én is így vagyok vele, az egyik legrégebbi barátom, annak ellenére, hogy sokkal idősebb nálam. Ő mindig is fiatalos volt, nem mondaná meg az ember, hogy már harminchárom éves, rengeteget hülyéskedünk egymással, s néha úgy viselkedik, mint egy korombeli. Ettől olyan szimpatikus a szüleimnek is, egyáltalán nem merev.

Két hónap múlva fognak csak ott koncertezni, addig is sok időm van arra, hogy megbeszéljem velük a dolgokat. Amint rátaláltam a cikkre, azonnal belinkeltem Tommynak, annak ellenére, hogy ő még hallani sem szeretne róluk, azonban meghallgat engem, mert tudja, hogy imádom.

 - Na ne! Most komolyan ide jönnek ez az idióták? – írta.

 - Na, ne idiótázd le őket, nagyon tehetségesek és jól is énekelnek – írtam neki vissza játékosan, mert egy nyelvnyújtós szmájlit tettem a mondatom végére.

 - Csak vicceltem – ő is olyan szmájlit tett, utána ez átment hülyéskedésbe, mindenféléket vágtunk egymás fejéhez, de egyiket sem gondoltuk komolyan.

Louis Tomlinson

Végre megérkeztünk, ugyanis az utazás eléggé kikészített, illetve le is fárasztott. Na, meg ez a sok időeltolódás sem tesz jót a szervezetemnek. Amikor a szállodához értünk, este tízet mutatott az óra, így nem volt más dolgom, csak az, hogy bedőljek az ágyba. Nem volt kedvem már lezuhanyozni sem, sőt még a fogmosás is elmaradt, de úgy voltam vele, hogy ráér reggel is. Nem sokkal később dörömbölésre riadok fel. Vajon ki lehet az ilyenkor? Ránéztem az órámra, még csak tizenegyet mutatott, nem is értettem, hogy mitől vagyok ennyire kifáradva. Pedig jól esne egy bulizás az éjszakában. Nagy nehezen kikeltem az ágyból és ajtót nyitottam. Zayn állt ott.

 - Mondjad! – közöltem félálomban, miközben igyekeztem vissza az ágyam felé, majd ismét bedőltem oda.

 - Megyünk bulizni, gyere! – utasított, mintha kötelező lenne mennem.

 - Én ma kihagynám, ha nem gond – kértem kitérőt.

 - Biztos vagy benne? Állati lesz a ma este.

 - Minden bulizós esténk állati, tehát ez sem lesz kivétel. Kibaszottul fáradt vagyok most, ez az időeltolódás is teljesen kikészített – érveltem, s ez is volt az igazság, kedvem szerint én is lemennék egy klubba.

 - Te tudod – vállat rántott, majd távozott is.

Reggel úgy ébredtem, mint akit fejbe vágtak volna, de nagy nehezen sikerült összeszednem magam. Eszembe jutott, hogy ma este érkezik Londonból Eleanor, tehát foglalkoznom kell majd vele, bár ehhez egy cseppet sincs kedvem. Nem is értem, hogy miért lóg állandóan rajtam, már igazán a fenekén maradhatna, mert már nagyon unom őt. Saját életem sem lehet miatta, de meg kell magamat játszanom, hogy ne gyanakodjon senki semmire. 

Prológus

A gyermekkor az múlandó állapot, amit többé vissza nem lehet hozni az ember élete folyamán. A gyermeki naivság a gondtalanságot jelképezi és minél tovább él ez az emberben, annál jobb, mert semmi gondja nincs addig az életben. De mi történik akkor, ha hirtelen véget ér ez az állapot és szembesülünk az élet sötét oldalával, ami egyben a kemény valóság? Az átlag szép fokozatosan döbben rá a tinédzser éveiben, de vannak egyedi esetek is. Egy átlagos tizenöt éves lány egyik napról a másikra ébred rá az élet kegyetlen oldalára, ami miatt összeroppan. Imádott együttese kedvenc tagjában hatalmasat csalódott az első találkozásukkor, ugyanis az énekes nem azt az arcát mutatta valamiért, amit a kamera előtt szokott, s ez a kislányt annyira megviselte, hogy majdnem tönkrement az élete.  

A média nagyon sokszor kegyetlen tud lenni azzal, hogy elferdíti az igazságot és hazudik az embereknek, különösen a naiv tinilányoknak, akik rengetegszer utána olvasnak a kedvenceiknek, olyan dolgokat róluk, amiknek még talán a fele sem igaz, de mivel még tudatlanok, elhisznek mindent, amit olvasnak.

Ő csak közelebb akart kerülni a kedvencéhez, azonban gorombán viselkedett vele, sőt a testőrének is megparancsolta, hogy vigyék el, mert zaklatásnak fogta fel a szituációt. A lányt szíven ütötte, amiért ezt teszi vele, nem akar elmenni, ellenszegül és makacsul viselkedik. Pár könnycsepp kicsordul a szemei közül, miközben kiskutya szemekkel néz az énekesre és ő is a lányra, de az ő tekintetében harag volt kiolvasható. Ragaszkodott ahhoz, hogy a lány távozott és a testőr eleget is tett a kérésének, ezért kissé durván bánt szegénnyel. Az ablaküvegen keresztül továbbra is őket nézte, de ők már nem vettek róla tudomást, oda sem néztek, mivel azt hitték már rég hazaszaladt. Látta, ahogy az énekes és a barátnője boldogan kacarásznak egymással, s viccelődnek, de közben ebben érezhető volt egy kis hamisság is. Nem tudta volna megfogalmazni, hogy miért, egyszerűen csak ezt érezte a hatalmas csalódottság mellett. Pedig a felesége akart lenni, az énekes barátnőjére mindig is féltékeny volt, de nem gyűlölte a lányt, sőt még példaképének is tekintette, mert úgy tudta, hogy ő is egy átlagos rajongó volt, és mégis sikerült az énekes barátnője lenni, arra is bíztatta a rajongókat, hogy emiatt soha ne adják fel. Főhősnőnk csak ekkor jön rá arra, hogy az egész mögött hamisság áll, de még nem tudná magának megfogalmazni az okát. Az ő kedvence nem olyan, mint amilyennek megismerte. Mi lesz ezek után? Örökre megutálja az együttest, vagy megbocsát nekik? Hónapok telnek el, mire rájön az élet sötét oldalára, illetve arra, hogy a világ nem rózsaszín. Később be kell ismernie ezt magának. De vajon mennyire fog ez neki menni? Össze fogja magát szedni? Fel fog állni a padlóról? Miken fog keresztül menni? Ezek itt a nagy kérdések, amik a történet során derülnek ki.